Szerző Téma: Tanulságos történetek  (Megtekintve 50296 alkalommal)

0 Felhasználó és 3 vendég van a témában

2017. December 04. - 11:55:52
Válasz #180

Nem elérhető ovoneni

  • Hős tag
  • *****
  • Hozzászólások: 696
  • Ország: hu
  • Nem: Nő
  • Utoljára itt járt:2017. December 14. - 13:35:02
  • Testvérnő,Isten gyermeke
  • Regisztrált: 20/04/2011
Én, a kő.


     Egy kavicsnak nincsenek nagy kilátásai, még akkor sem, ha történetesen egy olyan folyó partját tarkítja, amely azon a földön fut keresztül, amit a teremtő évszázadokkal ezelőtt megígért az Ő kiválasztott népének. Mindennap állnia kell a nap tüzét, viselnie kell a patak erőtől duzzadó karjait magán. Tehetetlen az idővel, és tehetetlen az emberrel szemben is, aki csak tapossa és a legtöbb esetben ügyet sem vet egy olyan mihaszna kavicsra, mint én.
Néha, amikor a déli nap mindent lángra lobbantott körülöttem, valahogy én is lángra lobbantam, és olyan gondolatok kezdtek rajzani bennem, amik mind válaszok akartak lenni. Válaszok, ezer és ezer miértre, amit akkor tesz fel valaki magának, ha a létezése értelmét keresi.
Ezer és ezer miért, és ezer és ezer elkeseredett habokba fojtott gondolat, amikor újra meg újra ráébredtem, hogy csak egy egyszerű kő vagyok. Egy darab, abból a hatalmas sziklapartból, ami a folyó mellett hatalmasodott, és aminek az egyik oldalán a filiszteus, a másik oldalán Izrael hadserege ütött tábort.
Egyik nap, amikor a patak habjai újra és újra hozzám simultak, mintha a szél is szüntelen rám hajította volna őket, egy harcos ballagott a folyó partra, akit a társa csak Góliátnak szólított.
- A nagy rettegett Izraeli sereg...Hö...– Köpte a szavakat. – A rettegett nép...oldalukon azzal a nagy istennel, mi?
- Milyen Istennel? Nincs nagyobb és hatalmasabb nálam, én vagyok az Isten!! – Dübörögte vissza a Góliát nevű harcos, miközben a öklével a mellkasára csapott, lábával pedig a habokba rúgott, és pillanatok alatt a saruja orrával találtam szemben magam, és métereke távol a megszokott haboktól.
- Nincs ember, aki kiállna ellenem! Kiszáradt csontok ezek, akiknek egy kutya az Istenük! – Üvöltötte.
Hallgattam a beszédet a folyóparttól távolabb, ahova már nem ért el a víz, és a nap olyan erősen perzselt, hogy bármit megadtam volna egyetlen csepp harmatért is.
     A filiszteusok miután ittak, elmentek. A hegyek még mindig csúfolódva utánozták Góliát hangját, aki hol az Istent, Izrael teremtő Istenét, hol a kiválasztott népet szidta. De én csak arra tudtam gondolni, hogy az a hatalmas Isten milyen céllal alkot sziklát, és milyen céllal teremt meg egy kicsi, lapos követ, és hogy bárcsak életre kelhetnék, és szembe szállhatnék ezzel a Góliáttal, hogy talán elég erőt gyűjtöttem hozzá azzal, hogy nap mint nap egy zabolátlan patakkal tusakodtam. Amikor egy fiatal szőke fiú futott a part felé. Nem lehetett több 14-15 évesnél. Az arcát vörösre festette a déli nap, ami mégsem volt annyira figyelemfelkeltő, mint az a fény, ami a szemében csillogott. Fiatal tűz volt az olyan, amiről azt mondják az emberek, képes akár erdőket is, vagy országokat, nemzeteket lángba borítani.
Éppen mellettem állt meg. A kezét a homlokára tapasztotta, és a látóhatárt kémlelte, majd a szemét a partra szegezte, pontosabban a parti kavicsokra.
Bárcsak észre venne, bárcsak meglátna engem. Elvinne innen, és talán a hasznára lehetnék. – Gondoltam magamban, amikor kezével felém nyúlt. A mellettem lévő köveket felvette, majd arrébb dobta, és pillanatok alatt a fiú markában találtam magam. Az újai között morzsolgatott, miközben még mindig a part menti köveket fürkészte. Közelebb ment a folyóhoz, és még négy kővel együtt a tarisznyájában találtam magam.
     Futott, azt hiszem futott. A sziklán könnyedén kapaszkodott föl, mint aki nem most lát először hegyet. Néha csak megkerülte a nagyobb sziklákat, és mire észbe kaptam, az Izraeli hadsereg táborában voltam. Távol a megszokott parttól, távol mindentől, amit ismertem, úton a lehetőség felé, hogy valami olyat tegyek, amiről mindig is tudtam a lelkem mélyén, hogy hivatva vagyok. Valamit, ami megváltoztat életeket, és sorsokat, reményt ad, és lehetőséget, akkor amikor már minden veszni látszik.
Még mindig zengett, a tábor Góliát üvöltésétől, amikor új barátom botot és parittyát fogott a kezébe, és megindult az ellenség tábora felé. Minden izom remegett a lábaiban, ahogy a tarisznya hozzá csapódott. a combjaihoz. Mégis volt benne valami, a lépéseiben, a mozgásában, amiről egyértelmű lett számomra, hogy senki nem állíthatja meg. Hogy valami olyan szent, cél ég a lelkében, amit száz Filiszteus sem lenne képes kioltani, és ami rendíthetetlenné tette. Büszke voltam, hogy vele lehetek, és hálás, hogy elhozott a partról. Azt hiszem ez már sokkal több volt, mint amit remélni mertem.
A fiú megállt. Az egyik kezében parittyát tartott, míg a másik kezével a tarisznyában keresgélt.
Bárcsak engem választana, bárcsak engem. - Könyörögtem, de azt sem tudom kihez, amikor a Filiszteusok nevetni kezdtek, Góliát pedig üvölteni.
- Hát nincs férfi a néped között, tán kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem?!
- Te karddal, lándzsával, és pajzzsal jössz ellenem, de én a Seregek Urának, Izrael Istenének a nevében megyek, akit te gyalázattal illettél! – Ordította a fiú, a nyakán minden izom megfeszült. – A mai napon a kezembe ad téged az Úr! Hogy tudja meg az egész Föld, hogy van Izraelnek Istene! És tudja meg az egész sokaság, hogy nem kard által, és dárda által tart meg az Úr... – kiáltotta, miközben az ujjai között kiemelt engem a tarisznyából, és parittyába rakott. Amivel magasan a feje fölött forgatni kezdett. – Mert az Úré a had! És a Ő a kezünkbe ad titeket! Körbe körbe forgott a parittya, és velem a világ, hogy engem választott, engem és egy fiút az Isten, a teremtő, hogy győzelmet arasson. Hogy megmutassa nincs nála hatalmasabb, és nincs számára lehetetlen, engem. Engem a folyóparti apró követ. Akibe csak bele rúgnak, akit a szikla ledobott magáról. Engem.
    A filiszteus felkészült a harcra, amikor kirepültem a parittyából, és a következő pillanatban a homlokába csapódtam. Onnan pedig a porba hulltam, az óriással együtt. Éppen úgy estem, hogy még láttam elterülni. Hogy láttam, ahogy élettelen tekintettel néz rám. Az apróra, a semmire, akibe néhány órával ezelőtt csak a saruja orrával rúgott egyet.
Akkor a Fiú is oda futott, és már az örömujjongás közepette emelte magasba Góliát fejét, amit Góliát saját kardjával vágott le.
- Éljen! Éljen! – Kiáltotta Izrael serege. – Előre! – zendülték, miközben üldözőbe vették a Filiszteus sereget, akik mikor látták a legnagyobb harcosukat arccal a porba hullani és futásnak eredtek.
A fiú egyik kezében a karddal, a másikban a levágott fejjel a tábor felé indult.
A harcos kifolyt vére csordogált át rajtam. De nem bántam, többé nem, ha éget a nap, vagy ha taposnak sem rajtam. Ha csak egyetlen pillanatra is eszköz lehettem a teremtő kezében, felért mindennel, és több volt bárminél, amire egy jelentéktelen kövecske csak vágyhatott.

(Szerző: Kozi Bogi)
Felhasználók akik megköszönték a hozzászólást:
"A szél arra fúj,amerre akar,hallod a zúgását,de nem tudod,honnan jön,és hova megy:Így van mindenki,aki a lélektől született."/Ján.3:8/

2017. December 04. - 12:08:33
Válasz #181

Nem elérhető ovoneni

  • Hős tag
  • *****
  • Hozzászólások: 696
  • Ország: hu
  • Nem: Nő
  • Utoljára itt járt:2017. December 14. - 13:35:02
  • Testvérnő,Isten gyermeke
  • Regisztrált: 20/04/2011
Nincs az az Isten!

   - Miért vesződsz velük? – Kérdezte Lucifer.
- Nekem nem vesződség, szeretem őket, és mindketten tudjuk előbb vagy utóbb engem választanak. – Válaszolta az Úr.
- De, nélkülem mire mennél? Ha békén hagynám őket, nem kiáltanának hozzád, éldegélnének nélküled, és eszükbe sem jutnál…
- Azt gondolod? – Kérdezett vissza az Úr.
- Azt bizony. Nézd meg, például ott van az öreg Koncz, már évtizedek óta rá sem teszem a kezem, és bár minden vasárnap prédikál, telve van a szíve gyűlölettel irántad, ő aztán inkább meghal, minthogy hozzád kiáltson!
- Hm…Móric…Móric egy nagyon különleges ember, szeretem, hogy mindig azt mondja, amit gondol. Emlékszel, amikor Jóbot a kezedbe adtam?
Az ördög vicsorogva fordult az Úr felé.
- Mit akarsz ezzel mondani? Az öreg Koncot elvesztetted!
- Akkor legyen 3 nap! – Mondta az Úr. – Három nap alatt megnyerem a szívét! De ahogy én szabad utat adtam neked Jóbnál, itt nekem legyen szabad utam. Vagy netán kételkedsz benne, esetleg magadban?
- Jól van. – Mormogott az orra alatt az ördög. – De csak egyetlen nap, egy pillanattal sem több. Te vagy az Isten - gúnyolódott Lucifer – neked 24 óra elég kell legyen. – Folytatta, miközben már az forgott a fejében, milyen mámorító érzés lesz az Úrnak az arcába vágni, hogy: Na látod, látod én aztán megmondtam.

    A Református parókia földjére, még a legvénebbek, a legnagyobb tudománnyal megáldott emberek is azt mondták, hogy gyomon kívül soha nem lesz benne semmi.
- Hagyja csak Tiszteletes Úr, maga ugyan nem tudhatja, de itt régen egy vár állott, és pont, ahol maga áll, ott volt egy cselédszállás…Érti? Tele van a föld kövekkel…Nem is kövekkel, sziklákkal! - Kiabálta az új Tiszteletesnek az egyik presbiter, majd elindultak az emelkedőn felfelé a fiatal emberhez.
- Az biza igaz. - Vágta rá a másik fehér szakálla alól. - Majd kerítünk magának földet, ha már annyira dolgozni akar. De azt lássa be, hogy ezt ugyan be nem veti!
- Egy papnak mindig annyi dolga van, amennyit csinál magának…- Nyújtott kezet mosolyogva Móric, miután a fáradtságot letörölte a homlokáról. - És ahogy az írás is mondja, ha élünk és Isten is úgy akarja, itt bizony zöldség lesz! Meg borsó! Meg Krumpli! – A két öreg egymásra nézett, majd tisztelettel kalapot emeltek a tiszteletesnek, és az ajtóban álló tiszteletes asszonynak, és elindultak az emelkedőn lefelé.
- Már mennek is? – Kérdezte a Tiszteletes asszony, aki éppen akkor lépett ki a parókiaajtón a kezében egy lavor vízzel, ami az öreg elhagyatott udvaron landolt.
- Áhhh… igazán nem akarjuk feltartani a Tiszteletes urat, ebben a nagy munkában. – Ezzel már be is csukták maguk mögött az utcaajtót.
Napokig a Tiszteletes felé sem néztek, ami persze nem jelentette azt, hogy a kerítésen át nem látták, ahogy a parókia udvaron dombok, majd hegyek emelkednek a sziklákból. Aztán a kövek napról napra átrendeződtek, és valami lelkész lak féle emelkedett ki a földből, míg a föld belsejében, a kövek helyén krumpli és bab, hagyma és répa duzzadt kövérre az őszre.
„Az ember arra született, hogy építsen, mindaddig, míg nem akarja magasabbra építeni a trónját az Istenénél.” Prédikálta Móric, egyik vasárnap, amikor már a falak magasan álltak a lelkészlakon. „Isten azt akarja, hogy a szívetek mindig közelebb legyen hozzá, mint az a fal, vagy, mint az a ház, amin éppen a verejtéketek csillog. Magasabban, mint Bábel tornya állt. Ha mindezt cselekedetekkel akarjátok elérni, abból mindig csak zűrzavar lesz, zűrzavar az emberek között, és az Isten és az ember között is...” Értetlenül hallgatta a nép ezt a beszédet, a református templom fehér unott falait még nem festette soha színesebbre kegyelemről, hitről, és főleg nem ilyen személyes, egyszerű kapcsolatról szóló beszéd, azt pedig, hogy mindezt Istennel is megélheti az ember teljesen elképzelhetetlen volt.
„Mit tegyen hát az ember, ami közelebb viszi az Istenhez? Amivel megtapasztalhat egy szeletet abból a csodából, amit Isten mindennap tartogat a számára? Menj be hálaadással az Úr kapuin, és dicsérettel az Ő tornácain! Adj hálát, a kezeidért, hogy munkálkodhatsz vele, és a szemeidért, hogy láthatod, kiért munkálkodsz mindennap! Adj hálát az életért, amit nem kértél, és mégis kaptál, és a lehetőségért, hogy egy kicsi fény lehetsz mindennap ebben a sötét világban. Dicsérd őt, ha süt a nap, és dicsérd, ha esik. Dicsérd, ha fáj, és dicsérd, ha szűnni látszik a fájdalom. Mert mind az eső, mind a napsütés szükséges része a szivárványnak. Mind szükséges abban a szövetségben, amit Isten az Ő gyermekeivel kötött.”
    Mire az orgona utolsó hangjait is beitták, és mint feneketlen verem, elnyelték a kopár falak, már szinte az összes pad üresen kongott.
Móric megállt a bejárati ajtóban. A kezét kinyújtotta mindazoknak, akik az istentisztelet végén indultak haza.
A hívek végig mérték, miközben maguk közt sugdolóztak. „Még a végén megtérésről prédikál.” és „Úgy beszél, mint azok a pünkösdisták.” vagy, „na már csak ez kellett nekünk, még egy rendes papot sem érdemel, ez a falu.” bölcselkedések között indult meg a nép a lejtőn lefelé.
Hogy maga az üzenet e, vagy inkább az újdonság varázsa vonzotta e a népet a templomba vasárnaponként nem tudni. De mind Móric, mind a nép hősiesen összeütközött minden vasárnap. A sebesült vitézek is hazatértek mindannyiszor a családjaikhoz.
Móric pedig rettenthetetlen hadvezér hírében állt a nép között is, és az építő munkások körében is, akik szeptemberre már a kövek tetejére a tetőt igyekeztek ráemelni.
Bár a legtöbben riadtan néztek körbe, ha a tiszteletes urat meglátták, hamar rájöttek, hogy a tiszteletes asszonnyal, Zsófival lehet ám beszélni bármiről. Ha pedig Zsófi egy kérést tolmácsolt, valami csoda folytán Móric abban rendszerint engedett.
Egyetlen eset volt, amiben a mogyoróbarna csillogó szempár nem lágyította meg Móric szívét, és ez lelkész lak volt. Mármint a befejezés elhalasztása.
- Isten mondta, hogy építsem föl, mit nem lehet ezen megérteni?! – Állt föl ingerülten Móric az asztaltól. – Ha élünk és Isten is úgy akarja, márpedig Ő mondta, hogy karácsonyig be kell fejezni, a lelkész lak állni fog, és punktum! – Zárta rövidebbre Móric a vitát.
Zsófi csak csendben ült az asztalnál, amikor az ajtón dörömbölni kezdtek.
- Tiszteletes Úr, tiszteletes Úr! - Zilálta egy gyerek hang. – Édesapám… édespám küldött… hogy szóljak…tata… tata… nagyon rosszul van… tessék jönni…
Móric egy szót sem szólt, ügyet sem vetve rá, hogy az ördög milyen hangosan morog, hogy szemei villámokat szórnak, és hamarosan úgy tombol majd, hogy megállítani sem lehet, míg a dühe el nem vonul, kabátot vett, amit magasan a fejére húzott, de még a feleségére nézett, mielőtt elindult.
- Ha Isten is úgy akarja. – mondta - nemsokára jövök, és mindent megbeszélünk, tudod mennyire szeretlek, de azt kell tennem, amit Isten kér, különben szétszakadok.- Egy puszit nyomott az asszony homlokára. Majd elindult a fiú után. Még az ajtóban megállt, és visszafordult. – A szerszámokat szedd gyorsan össze a lelkészlakban, megint szerte szét hagyták, de azután már ne menj ki!
Az asszony mosolyogva bólintott, miközben a férje igyekezett a fiúval lépést tartani.
- Látod, látod…Még mindig jobban szeret téged, mint engem…De hiszen ezért mentem hozzá, nemdebár…- Motyogta Zsófi magában, miközben egy vastag bundát terített a hátára. – Hát nem bánom, legyen ahogy te akarod…- Fejezte be a mondatot, azzal kilépett az udvarra.
     Az ördög haragja nem akart szűnni, minden ordítása, úgy tépte a fákat, hogy félő volt tövestől csavarja ki. Bűzös lehelete beterítette a lelkészlakot is, és egy óvatlan pillanatban levitte Zsófi hátáról a bundát, ahogy éppen az egyik kalapácsot igyekezett összeszedni. A szerszámokat a másik karjába fogta, és a bundáért hajolt le, amikor az egyik mestergerenda megingott, és zuhanni kezdett. Felnézni sem volt ideje, mikor a gerenda a fejére zuhant, és Zsófit maga alá temette.
Az ördög már javában a könnyeivel küszködött, amikor Móric hazaért.
- Megjöttem! Hú, micsoda ítéletidő van odakinn! Az ördög magával akarta vinni Béla Bátyámat, de nem hagyja azt a Jó Isten, ezóta már az angyalokkal kötekedik az öreg fenn a mennyben…- Mondta, miközben a kabátját a fogasra akasztotta.
- Zsófi! Zsófi! - Kiabálta, miközben sorra nyitott be a parókia helységeibe. – Gyere elő…Na… Ne bolondozz…Zsófi! Zsófi! – Kiabálta Móric egyre riadtabban, amikor már a bejárati ajtó is hangosan csapódott be mögötte!
- Zsófi! Zsófi! – Üvöltötte a vihar szájába, és gyors léptekkel a lelkészlak felé iramodott.
A víz patakokban hömpölygött lefelé az udvaron, ahogy Móric felfelé átverekedte magát a lelkészlak irányába újra meg újra elcsúszott. Az emelkedő tetején megállt, és a lelkész lak ajtaja helyén meglátta a bundát, amint egy szögbe akadva a széllel himbálózott.
- Zsófi! – Kiáltotta, és berohant. – Nem! Nem! Zsófi! – Emelte le az asszony hátáról a gerendát, és olyan szorosan húzta magához az asszonyt, hogy soha senki, ne ragadhassa ki a karjaiból. A tenyerével letörölte az arcáról a vért, és szüntelen szólongatta.
- Istenem, Istenem…Segíts, kérlek, segíts! Zsófi! – Kitapogatta a pulzusát, és a szája fölé tartotta az arcát, de nem lélegzett.
Csókokkal borította el, és becéző szavakkal, az arcát az arcához húzta, és engedte, hogy a könnyek, és az eső tisztára mossák mindkettőjüket.
Így érte őket a reggel. A reggel, és az ácsmesterek, akik döbbenten álltak az ajtóban.
Egy szót sem szóltak.
Móric felállt, a feleségét óvatosan letette a földre, miközben a bundát lassan az asszony feje alá csúsztatta. Az arcot, ami még nemrég élettel, mosollyal, szépséggel volt tele, ujjaival végig simította, majd kiegyenesedett és ugyanzokkal az ujjakkal az égre mutatott:
- Hát vedd tudomásul te, aki Istennek hívod magadat! Te, aki ide hoztál! Te, aki lelkész lakot akartál! Te, aki elvetted őt tőlem! Az egyetlent, aki szeretett, és az egyetlent, akit szeretni tudtam! Megátkozom a napot! Megátkozom, amikor hallgattam a szavadra! Megátkozom a percet, amikor más ágyánál ültem, másnak segítettem, ahelyett, hogx mellette lettem volna. A percet amit nélküle töltöttem, és az éveket amit nélküle fogok még eltölteni! Többé nincs közöm hozzád, és nincs az az Isten, aki ezen változtatni tudna! – Ordította Móric.

     A csillagok már a háztetőket kopogtatták volna, ha az eget nem takarta volna be sűrű füstjével a vihar, éppen ugyanúgy, ahogy negyven évvel ezelőtt, pontosan ugyanezen a szeptemberi napon, amikor Zsófit is magával ragadta.
Bár éppen este nyolcat üzent a harang, Móricot ez nem zavarta. Ilyenkor késő éjszakába nyúlóan csak ült a parókia előtt, néha pipázott, néha csak barázdált kezével a macska fejét simogatta, az egyetlenét, akit még maga mellett tudhatott, és az egyetlenét, akinek a nyávogását megtűrte maga körül.
- Móric bátyám! Tiszteletes úr! – Csilingelt egy gyerekhang a sötétben. - A lába… A tehén… A lenke lába beakadt a szögesdrótba…Édesapám agyonüt, ha Lenke nélkül megyek haza…Itt a vihar, tessék segíteni kiszedni! – Pityergett a gyerekhang, mikor már az udvaron a tenyerét a térdére támasztva igyekezett levegőhöz jutni, és a könnyeit lenyelni.
- Hm. Mit képzelsz te? Büdös kölyke! Nincs az az Isten, hogy én ma elmenjek itthonról! Nincs az az Isten! Eredj szólj apádnak! Vagy a szanitésznek, vagy bánom is én! – kiáltott a fiúra Móric. – Kotródj innen, mihaszna kölyke! Hm. Pont ma, na ma aztán biztos nem, nincs az az Isten, hogy én elmenjek itthonról… - Folytatta volna még Móric, ilyenkor órákig is képes volt motyogni, amikor egy fiatal lány szakította meg a beszélgetést.
- Hé, kölyök…-Kiabálta az utcaajtóból, miközben a bőröndjét a kapualjba letette. – Mutasd, hol hagytad a Lenkét!
A fiú azonnal hátat fordított, és az utca irányába loholt, ahonnan mindketten úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna.
Móric ült, és bosszankodott még egy darabig, majd a macskát az öléből a padra tette, és felállt. A ház mögé ment. Gondosan kinyitotta a kerítést, ami egy sírhelyet ölelt körül. Ami Móric helyett tartotta Zsófit szüntelen a karjaiban.
Öregesen a márvány mellé térdelt, és ráncos kezével borzolni kezdte a földet.
-Látod Zsófi, jól meglazítom a földet. Minden este, minden este kijövök, és meglazítom, így szöknek szárba magocskák, így bizony! Így bi...
- Így biztos nem. – Mondta vidáman egy fiatal női hang, aki éppen Móric háta mögött állt a kerítésen kívül. - Mivel a magoknak idő kell, és szükségük van arra, hogy megkapaszkodjanak a földben. Így jutnak táplálékhoz...Mindenkinek szüksége van erre... mármint megkapaszkodni...megkapaszkodni valamiben, vagy valakiben...hogy új erőre kapjon... - Mosolygott egy fiatal lány Móricra a sötétben. – Kiss Hanna, segédlelkész, tiszteletem...- nyújtott kezet a megdöbbenéstől levegőt sem kapó Móricnak.
- Hogy... hogy...merészeli, hogy merészeli megzavarni... és... és...és beleszólni... és egyáltalán ki a franc hívta magát ide? – Habogott Móric, miközben tajtékzott a dühtől, és attól, hogy amit a lány mondott egy perccel ezelőtt úgy érintette, mintha egy vascsővel fejbe vágták volna. – Még hogy megkapaszkodni valakiben... Liba!… Mit tud maga az életről?! Taknyos?! Taknyos kölyke! – Köpte Móric a szavakat az idegen irányába. – Lesz itt virág az én Zsófimnak. De lesz ám! – Ezzel becsukta maga mögött a kis kerítés ajtaját, megkerülte az idegent, mintha ott sem lett volna, és a parókia felé araszolt. Most végre lesz haszna annak a telefonnak, ami sokszor órákig is csörömpölhetett, mert ugyan Móric hozzá nem nyúlt. – Hogy mindent, én tudok meg utoljára! Segédlelkész, mi?! Mintha negyven évig nem boldogultam volna el egyedül is! Most küldik nekem ide??? – Morogta miközben a püspök úr magántelefonszámát próbálta kiolvasni egy kopott, barna fedeles zsebkönyvből. A telefon hosszan csöngött a püspöki rezidencián, de a vonal másik végén senki nem jelentkezett.
- Hova vihetem a bőröndöm? – Kérdezte határozottan Hanna.
- Ahova akarja! Hova vinné?! Mit bánom én hova viszi! – Morgott Móric.
- Láttam fönn egy lelkészlakot, azt hiszem ott kellemesen érzném magam! - Mutatott a lány az omladozó falakkal körbevett lelkészlak irányába, amit még a tragédia az évben sikerült befejezni, Köszönet azonban csak a presbitériumot illeti, mert ugyan Móric azóta az októberi reggel óta nem lépte át a küszöböt.
- Azt kötve hiszem, de ott a kulcs az ajtó mellett felakasztva! – Mutatott reszkető kezével a bejárat melletti falifogas irányába.
- Hát, akkor adjon az Isten nyugodalmast a tiszteletes úrnak. – Kacsintott a lány Móric felé.
- Hm… Adni.. Azt bizony nem szokott, inkább csak elvenni szeret... – Motyogta Móric, miközben a konyha felé indult, és a lány becsapta maga mögött az ajtót.
   A macska tányérjába kaparta a tegnapi maradékot, magának szalonnát, hagymát és kenyeret vett elő, majd maga is leült, hogy megvacsorázzon. Nem estek jól a falatok. Valahogy a szeme az ablakon át minduntalan a lelkész lak irányába tévedt, ahonnan a világosság szűrődött az udvarra. Világosság, amit csak néha néha tört meg egy fiatal lány alakja, amint sebesen árnyékot vetett a hideg falakra.
„Fiatalság.” Gondolta Móric. „Azt képzelik megválthatják a világot.”
Morogta az éjszakába, majd lefeküdt.
     Reggel aztán, miután a macska tányérjára kenyér és tej került, nem tudta megállni, hogy ne nézze meg, mi lehetett a futkározás tárgya tegnap este a lelkészlakban.
„Ő volt az... Az a lány” - sutyorogták tizenkét éves forma gyerekek a kerítésnél, természetesen a hangadó ugyanaz a fiú volt, aki még tegnap este a Lenkét siratta.” Olyan furcsa volt.” – Mutatott a lelkész lak irányába, „azt mondta ismeri Jèzust személyesen is, és hogy ha akarok találkozhatok vele.” A körülállók mind nevetni kezdtek, és egyszerre kiabálták: „ kettyós, kettyós.”
- Kotródjatok innen! – Kiáltott hátra Móric. – Adok én nektek! Mindjárt találkozik valamelyikőtök Jézussal!... – Motyogta Móric, majd felkapott egy nagyobb göröngyöt a földről, és a kerítés felé hajította, amivel évekkel ezelőtt még célba is talált volna, most azonban csak a néhány méterre békésen reggeliző macska tányérjáig dobott, aki az ijedségtől riadtan ugrott az ellenkező irányba egyet.. A gyerekek pedig nevetve oldalogtak a domboldalon lefelé, miközben hol a papot, hol a macskát utánozták felváltva.
A lelkészlak elé érve Móric megállt az ajtóban, miközben az ajtó tárva nyitva volt. Nem szándékozott még egyszer bemenni, pont ide, ahol Zsófi negyven éve holtan rogyott össze. Megállt az ajtóban és a szemeivel a lányt kereste, amikor a szeme egy virágcserepen ragadt. A virágcserepet kisebb szikladarabok töltötték meg, és benne alíg két arasz magasságban apró, bolyhos csillagocskákban díszelgett egy tő, havasi gyopár. – A Kárpátok éke. – Fejezte be a mondatot Hanna, amit Móric el sem kezdett.
-De hogyan? Úgy értem, csak a havasokban él...a feleségem...Zsófi imádta a virágokat...és különösen...különösen...az esküvőnkön is gyopár volt a hajában...tudja? – Édesanyám kedvence volt, ő hozta magával 45 – ben, azt mondta, ez a virág él a legközelebb Istenhez, még a sziklák között is megmarad, ahol a legtöbb növény nem tud gyökeret erszteni... Ez a kis virág emlékeztette arra, hogy akármilyen kemény sziklák között is kell gyökeret vernünk, ha Istenhez közel vagyunk, nem száradhatunk el... – Mondta Hanna, miközben lassan a virághoz lépett, és a tenyerébe vette a fehéren csillogó szírmokat.
- Mit tud maga? Mit tud? Isten csak úgy rátapos ezekre a virágokra is, hagyja hogy letépjék őket...Különben is, ha jól tudom ez egy védett virág...Beszélni fogok a Püspökkel… - De hiszen én védem... A tiszteletes Úr nem így látja? – Mosolygott Hanna, de a szemét továbbra is a virágon nyugtatta. – Nem akarom elvenni a munkáját Móric, segíteni szeretnék benne. Például, könnyen szót értek a gyerkekkel, engedje meg, hogy én tartsam a mai káté órát a gyerkeknek. Ha rosszul csinálom, hívja fel a püspököt, és elmegyek...- Nézett Móric szemébe. – Higyje el, nem lennék most itt, ha nem Isten küldött volna ide engem...
- Hát jól van, gyakorolgasson...De csak ma, és csak a gyerekekkel, a püspököt meg mosr azonnal felhívom. - Mondta Móric kissé megenyhülve. A vasárnapokkal hellyel közel ki volt már békülve, de a gyermek zsivajt nem bírta elviselni. - Ha már itt van, miért ne vehetné ki a részét egy kicsit a hivatásból – gondolta. De azért a Püspök úrral a hivatalban is megpróbált beszélni, ahol ígéretet kapott, hogy az üzenetét átadják, és amint lehet a Püspök úr visszahívja.
- Az ígéret pedig ígéret. – Gondolta Móric, és leült a parókia sarkában lévő padra, hogy nehogy ne tudja időben felvenni a telefont, ha püspök úr jelentkezik. Meg aztán itt szeretett a legjobban ücsörögni. Csak egy karnyújtásnyira volt a márvány, ami Zsófit betakarta, és innen kitűnő kilátás nyílt a lelkészlakra is, ahova ha akarta, ha nem, valahogy a tekintete mindig odatévedt. Elképzelte Zsófit, ahogy összecsapná a tenyerét, meglátná ezt a kis virágot egy cserépben. De rögtön azt mondaná: „ Isten egyetlen teremtménye sem született rabságra”, emiatt még virágot sem tartott soha cserépben. Inkább kapát vett volna a kezébe, és locsolót. Megkérdezte volna a virágtól százszor is, hogy hol szeretne élni. Aztán mintha a virág szólt volna hozzá „ igen, itt szerintem is jó lesz” kedveskedésekkel letérdelt volna egy pontra, és miután helyet készített neki, akár egy gyermeknek az anyja a bölcsőben, gondosan bele fektette volna. Majd megitatta volna. Aztán mindennap megkérdezte volna tőle, hogy jól érzi e magát. Amiért a kis gyopár mégegyszer annyi virággal kápráztatta volna el. Aztán Móric oldalra fordult, és a kopasz földet nézte ami a márvány között terült szét, pucéran, könnyeden, léhán.
     Mire az ábrándjaiból feleszmélt, már tizenkettőt kongott a templomtoronyban a vasharang, amihez óránként még egyet- egyet hozzácsapott, mire a gyerekek is szállingózni kezdtek, és megálltak a templom ajtajában. Móric pedig csak várt, eszébe sem jutott a püspök úr, meg a telefon, inkább csak ült, és különféle teóriákat gyártott arra a nyilvánvaló esetre, amikor segédlelkész sírva rohan ki a templomból, és könyörögve kéri majd Móricot, hogy csináljon valamit a gyerekekkel, mert ő bizony nem gondolta volna, hogy ez a hivatás ilyen nehéz.
Tizennégyet ütött az óra, és a segédlelkész leült a lelkészlak előtt a fűbe. A szájába vett egy fűszálat, amit, rágni kezdett, majd hunyorogva a templom ajtó felé nézett.
- Hé, hé… Mit ácsorogtok ott? Tán cukorkát osztogatnak arra felé?
A gyerekek elindultak a hang irányába, miközben „de, ő volt az…” és „tényleg azt mondta, hogy ismeri Jézust” vagy ”szerintem megbuggyant” motyogások közepette közelítettek a hang irányába, majd megálltak néhány méterre a lánytól.
- Ha cukorkát osztanak, csak savanyú cukor lehetett… - kuncogta a lány. - Na…mire vártok…üljetek már le! Nem harapok! Ide, ide körém…
Így azért mindjárt más…- nyugtatta meg őket Hanna. Miközben az összes csillogó szempár rá szegeződött.
Móric továbbra is csak várt, várta a pillanatot, amikor majd a lány segítségért kiállt hozzá, és ő mint hőslovag, és bölcs öreg jön, és elmagyarázza, miért nem helyes, és miért kellett volna a templomba terelni a gyerekeket. Hogy ezek olyanok, mint a csűrhe, és nem neveli őket senki, csak az utca.
- Kié az a gyümölcsös a szomszédban? – Kérdezte Hanna.
- A miénk. – nyújtotta magasba az úját, egy kislány. – Vagyis... - javította ki magát. - Az apukám a földet csak bérli, de a fák, és a gyümölcs a miénk.
Hanna felállt, elsétált a kerítésig. Ott leszedett 12 darab körtét a legközelebb álló fáról, és egyesével a gyerekeknek dobta, miközben vissza sétált.
Ez felháborító - morogta Móric- hiszen ez lopni tanítja őket... - és már éppen felállni készült, amikor a lány beszélni kezdett.
- Egyszer volt egy gazdaember, aki gyümölcsössel foglalkozott. Rengeteg földre ültetett gyümölcsfát, de föld, amibe ültette nem volt az övé… Mivel nem tudta volna gondozni, ezt a sok fát, felfogadott egy vincellért…Tudjuk mi az a vincellér, ugye?
- Igen, aki gondozza fákat. – Válaszolták kórusban a gyerekek.
- Nos, igen…Szóval, felfogadott egy vincellért, aki gondozta a fákat…A gazda pedig időnként kiment a földekre, és gyönyörködött a sok lédús, és zamatos gyümölcsben. Ahogy egyik nap így sétálgatnak a vincellérrel, a gazda észrevett egy öreg, elszáradt, és elfonnyadt fát. Ezen a fán nemhogy gyümölcs, de még levél se nagyon volt…Megálltak a fa mellett… Mindketten látták, hogy ezt a kis fát kevés nap érte, és az esőből is csak egy keveset kapott. A föld körülötte megkeményedett, így a gyökere sem tudott tovább nyúlni.
- Minek van még itt ez a fa? - Kérdezte a gazda. - Hiszen gyümölcsöt nem terem, még levél sem hajt rajta, ki kell vágni, és ültessünk a helyébe, egy olyan fát, ami sokat terem!
-Kérlek, ne vágasd ki ezt a fát, én majd meglazítom körülötte a földet, és öntözöm, és teremni fog, de kérlek téged, ne vágasd ki, ha mégsem úgy lenne, jövőre kivágjuk.
A gazda beleegyezett, a vincellér pedig gondozta a fát. A következő évben ismét visszajött a gazda és látta, hogy még mindig nem terem a fa. De a vincellér újra, és újra meggyőzte, hogy a fa teremni fog.
Így ment ez negyven évig.
Egyik este a vincellér már haza felé tartott, amikor meglátott egy kisegeret, aki éppen ahhoz a fához igyekezett, amit gondozott. A földben, a fa gyökerében rakott fészket magának, és a fa gyökerét rágta mindennap. Leásott hát a fa gyökeréig a vincellér, az egereket elkergette, a fa gyökerét pedig megtisztította a beteg részektől. Öntözte és trágyázta, és a fa még abban az évben virágba borult, és apró gyümölcsöt is termett.
Elhinnétek, ha azt mondanám, ismerem a vincellért? – Nézett körbe a gyerekeken. – Mert ez a vincellér Jézus. Aki minden évben, újra és újra meg akarja metszeni, és munkálkodni akar, még a kiszáradt, elkókadt, gyümölcstelen fákon is. Addig munkálkodik, míg gyümölcsöt nem terem, újra. Míg azt nem teszi az összes kis fa, amiért elültette őket a gazda.
Hanna Móricra nézett, aki meg kövülten ült, és bámult maga elé. A kezei úgy rezegtek, miközben a térdeit támasztotta, ahogy az ágakat rázza a szeptemberi szél, míg a szemeiben az őszi eső apró cseppekben mosta el a világot körülötte. Az őszi eső, ami csendesen áztatja földet, és lassan tölti fel minden olyan kinccsel, amit kiszipolyozott a földből, a tikkasztó nyári nap.
- Hazafelé! Gyerünk! Mindenki! – kiáltotta Móric, miközben a sírhely felé botorkált.
A kiskaput kinyitotta és a föld felszínét kezdte simogatni, míg a magocskák lassan mind a felszínre kerültek. Aztán hosszú ujjaival a földbe próbálta nyomkodni őket újra.
- Móric… Isten soha nem hagyta el magát… - Állt meg a kerítés mellett Hanna.
- Engem? Engem?! És a feleségemet?! Hol volt akkor?! Akkor hol volt? És...és...én hol voltam akkor?! Miért nem kérdezi meg? Én...hagytam...magára hagytam...– Nézett fel Móric a lányra. – Éppen olyan fiatal volt, mint maga! Még hasonlít is rá, a haja, meg a szeme, és az arca éppúgy telve volt… telve volt…élettel…- Zokogta.
Ezzel a kerítést megkerülve Móric a kút felé igyekezett a kezében egy locsolókannával.
A vedret leeresztette, a könnyeivel küszködve megmerítette, és már felfelé húzta, amikor Hanna odaért.
- Hadd segítsek…- Nyúlt Hanna a vederért.
- Nekem ne segítsen senki!... - Legyintett hátra a kezével Móric. A keze éppen arcon csapta Hannát, aki a vederben próbált megkapaszkodni, de Móric már elengedte a kötelet, és veder Hannával együtt a kút belseje felé zuhant. A kötél, ami a vedret tartotta, kettőt rándult és elszakadt, Hanna a vízbe zuhant. Hanna elmerült, majd újra a víz felszínére tört, miközben riadtan próbált a kút belső oldalán megkapaszkodni... A kút belső oldalát simára áztatta a víz, és nem talált fogást rajta. Kinyújtotta a karját a vízbe esett veder felé, és egy pillanatra meg tudott benne kapaszkodni, de a lány súlya alatt, a veder is megtelt vízzel.
- Én… nem... tudok úszni….segítség!… - kiáltotta, amikor pillanatokra levegőhöz jutott.
- Nem, nem….még egyszer nem lehet….ezt nem teheted velem…-Nézett körbe riadtan Móric, az üres udvaron… - Segítség! Valaki segítsen! Kiáltotta, miközben a kút káváján próbálta a lábait átrakni.
-Istenem…Istenem…Ne hagyd, hogy megint meg történjen! - Kiáltotta, miközben a kút kávájáról elrugaszkodott, és mielőtt 15 méter mélyen a találta volna magát.
- Jól van…Jól van…- Mondogatta Móric a riadt Hannának a vízben. – kapaszkodjon a nyakamba…így ni…
- Segítség…segítség! – Kiáltotta Hanna vacogó fogakkal, miközben fél karjával Móric nyakába kapaszkodott, a szemével pedig még mindig kapaszkodókat keresett a kút belsejében.
- Senki nem fogja meghallani, ide nem jön senki…- Nézett Móric Hanna vacogó arcára.
- De hát…de hát…várnunk kellene…kitalálunk vala…
- Nem! – Szakította félbe a pap. - Akkor mindketten megfagyunk…higyje el, ide nem jön senki... – mondta Móric nyugodt, szelíd hangon. - Jöjjön, és próbáljon felmászni rajtam…álljon a vállamra, azt hiszem onnan elérheti a kötelet. – Nézett Móric az elszakadt kötélre, ami alig 3 méter magasan a víz fölött himbálózott.
- Nem tud megtartani, csak ha maga a víz alá kerül... de akkor maga...akkor maga... – vacogta a fogai között Hanna, miközben az öreget nézte.
- Nem! Nem én, hanem maga…maga biztosan megmenekül…Nézze, már nem vagyok fiatal...Nem tudom sokáig megtartani magam és magát is...Ha sokáig várunk annyi erőm sem lesz, hogy magát megtartsam míg felmászik, és mindketten odaveszünk...Értse meg nincs kire várni, egy mogorva vén ember vagyok, mindenkit elűztem elrisztottam innen. Sokszor hónapokig nem nyit rám senki, a vasárnapokat leszámítva, de az még igencsak messze van... - Nézett Hannára Móric, aki csak riadtan rázta a fejét, mint aki hallani sem akar a dologról. – Kérem…kérem…ne vegye el tőlem a lehetőséget… - Könyörgött Móric.
- Lehetőséget? Lehetőséget, mire?! – Nézett Hanna az öreg pap szemébe. – A lehetőséget, hogy újra…hogy végre újra…gyümölcsöt teremjek…Jól ismerjük mindketten az írást…Nincs annál nagyobb szeretet, mint aki életét adja az ő barátaiért…Hadd rendezzem én ezt a gazdával, a vincellérnek meg hadd köszönjem meg…hadd köszönjem meg magát…és hogy megszabadított az egerektől, amik már lassan minden emberit kirágtak belőlem…Kérem…Engedje, hogy megtegyem, amit 40 éve nem tudtam megtenni...Hadd legyek az, aki lehettem volna… - Nézett Koncz Móric Hannára, aki az arcát a csontos öreg pap vállába fúrta. – Nézzen rám.!.. – Kiáltott Móric a lányra. – És...és...ígérjen meg nekem valamit...Ha él...ha él, és Isten is úgy akarja... – motyogta a rég nem ízlelt szavakat, amik most olyan édesek és teltek voltak, mint soha azelőtt. - Ide temessen Zsófi mellé, és azt kis gyopárt a cserépből engedje szabadon. Ültesse a Zsófim sírjára, hagyja, hogy gyökeret eresszen, és eresszen gyökeret maga is, jó föld ez, higyje el...Egy ilyen vincellérrel, mint a miénk meg éppen az... Látja, nem hagyott egy ilyen vén, fonnyadt, fát se gyümölcs nélkül, mint én vagyok...Hadd lássa csak aki arra téved, hogy van az az Isten, aki a rothadóból is fakaszt életet…Na, elég a fecsegésből – próbált Móric mosolyogni. – Induljon.
Hanna röviden bólintott, majd a kötélre nézett, de a szemében felgyűlt könnyekől alig látott, miközben kezedett feljebb kapaszkodni.
- Köszönöm. – Suttogta. Amire az öreg pap csak egy reszkető mosollyal válaszolt.
Hanna először a vállaiba kapaszkodott, de valahányszor feljebb próbálta tolni magát, az öreg feje a víz alá merült. Amikor már a vállaira is fel tudott állni, és egy elrugaszkodással elérhette a kötél végét, lenézett. Már nem jöttek bugyborékok a víz felszínére, megnyugodott a víz, és nyugalmat talált az öreg pap is. Újra a kötélre nézett, és elrugaszkodva elkapta. Minden erejét össze szedve mászott rajta fölfelé. Amikor már szinte karnyújtásnyira volt a kút gyűrűje, megragadta, és minden erejét összeszedve feltolta magát, míg át nem tudott bukfencezni a gyűrűn.
-Föld..föld..- nyögött fel megkönnyebbülve, de rögtön az öreg Móricra gondolt. Össze szedte a még maradt erejét, és botorkálva a falu irányába indult a lejtőn.
Éppen este nyolcat zúgott a harang, amikor a szomszédok hangját visszhangozta az öreg kút.
- Tiszteletes úúúúr! Tiszteletes úúúúr! Móric bátyám…Móriiiic!

     Valami megfoghatatlan könnyedsédű köd, aminek édes, fűszeres illata volt, vette körül Móricot, amikor magához tért.
-Móric…Móric… - Egy férfi, és egy női hang volt, ezt még meg tudta Móric állapítani, mégis úgy hangzott, mintha a szél beszélne, vagy a köd szólongatná. Olyan távolinak csengett a hang, mégis esküdni mert volna Móric, hogy az egyik a Zsófi hangja, de már a másikat is hallotta valahol.
A ködben araszolva haladt Móric, holott érezte, sokkal gyorsabban is mehetne, mintha minden csontja megfiatalodott volna. A kezén a ráncok teljesen eltűntek, mintha újra húsz éves lenne. A vizes ruha, sőt az összes ruha ami rajta volt, valahogy átalakult, és kifehéredett, szinte vakított.
- Végre, végre itt vagy… - Ölelte szorosan magához Zsófi...
Móric, félve ölelt vissza. Annyit álmodott erről a pillanatról, annyiszor úszott el könnyek között ez az emlék, hogy félt, ez is csak egy délibáb.
Lassan felemelte a kezét, és körbe fonta Zsófi derekán, aztán egyre szorosabban, és szorosabban ölelte, míg a könnyek úgy záporoztak a szeméből, ahogy az örökkévalóságból, azon a szörnyű éjszakán.
Akkor Ő is közelebb lépett. Ő az örökkévaló. Ő, a szeretet. Ő, aki életet ad. Ő, aki maga az élet. Kezét kinyújtotta Móric felé, az arcához ért, és letörölte a könnyet. Majd olyan szorosan ölelte, tartotta mind kettejüket, hogy tudták soha nem lenne képes elengedni….

( Szerző: Kozi Bogi )

Felhasználók akik megköszönték a hozzászólást:
"A szél arra fúj,amerre akar,hallod a zúgását,de nem tudod,honnan jön,és hova megy:Így van mindenki,aki a lélektől született."/Ján.3:8/

2017. December 04. - 12:14:10
Válasz #182

Nem elérhető ovoneni

  • Hős tag
  • *****
  • Hozzászólások: 696
  • Ország: hu
  • Nem: Nő
  • Utoljára itt járt:2017. December 14. - 13:35:02
  • Testvérnő,Isten gyermeke
  • Regisztrált: 20/04/2011
Kocsma Karácsony


   - Nézd anya! Olyan lettem, mint a hókirálynő…Húúú…Meglátszik a leheletem! – Vacogta az én kis Rékám a takaró alól. Közelebb húzódtam hozzá a takaró alatt, hátha átmelegíthetem.
- Nem akarok kibújni…- Motyogta Bálint, és a fejére húzta a takarót. Annyira szeretettem volna engedni nekik. Engedni, hogy vasárnap későn keljenek fel, hogy lustán nyújtózkodjanak, hogy lassan öltözködjenek, talán még bugyiban kergethessem is őket a lakásban, anélkül, hogy tudnám, ennek az lenne a következménye, hogy a következő nap Huszár doktorúrnál töltjük a délelőttöt. Anélkül, hogy mérlegelnem kellene, hogy a 2400 forintos Augmentin mellé, köhögtetőt vagy köhögéscsillapítót vegyek e inkább. Anélkül, hogy megmagyaráznám, hogy a tea miért finomabb méz és cukor nélkül, vagy citrom nélkül, miközben szeretném, ha a gyerekeim szája ragadna a méztől, és grimaszokat vágnának a citromtól is, amin azután nagyokat nevetnénk.
  Csak azt szeretném, hogy úgy nőjenek fel a gyerekeim, hogy télen bundás csizma, nyáron szandál van a lábukon, és ne azért hordjanak sportcipőt, mert azt nyáron is, és télen is hordani lehet.
- Ma is dolgozol? – Kérdezte Bálint a paplanbúra alól.
- Mi az hogy…! Persze nem csak én, mindhárman megyünk! – Jelentettem harciasan.
- Ja…király lesz…Szent este van anya! – Háborgott Bálint!
- Na igen, de gondolj csak bele, mi történne, ha a mentősök és az orvosok, a nővérek, a tűzoltók, vagy a rendőrség is, így gondolkodna, mint te?! Akiknek fontos munkájuk van, azoknak dolgozniuk kell! Az embereknek szükségük van…
- Mire anya? Még egy üveg sörre? Vagy egy felesre? Hú igen… Mi történne a világgal, ha a csapos nem adna több piát, az alkoholisták mind kiszáradásban meghalnának! – Nézett konokul a szemembe a fiam. Ugyanaz a 12 éves fiú, akivel minden este eszkimósat játszottunk, mióta kikapcsolták a gázt. Akivel felfedezőútra mentünk esténként, és a pingvinek vadászösztöneit figyeltük. Ugyanaz a kisfiú, akivel a sötétben szellemvadászatra mentünk esténként, mivel a villanyt is kikötötték, és aki miután Réka annyira félt, azt mondta: „Ne félj, míg engem látsz! Én soha, de soha nem hagylak el! Soha nem lennék olyan, mint apa!”
- Jól van…Felkelni…El kell indulnunk, mielőtt a nap felkel… Mert ha felkel a nap a bőrünk megég, mint a… mint a…vámpíroké…- próbáltam elcsapni Bálint éles megjegyzését, és menteni a menthetőt.
- Hagyd ezt anya! – Kiáltott rám, miközben a ruháit igyekezett magára rángatni. – Nem vagyunk eszkimók, és nem vagyunk szellemvadászok, és nem vagyunk semmik! Egy senkik vagyunk! Érted? Csövesek! Senkik! És te nem tudsz rólunk gondoskodni, csak játszol! Mindig csak játszol! Nincs gáz, nincs villany, nincs kaja! Te meg bohóckodsz! Ideje felébredni? Vágod? – Egyenesen a szemembe nézett, de én nem bírtam a szemébe nézni, annyi minden volt abban az egy pillantásában, ami egy gyereknek nem lenne szabad, hogy ott legyen. Fájdalom, keserűség, reményvesztettség, ami mind szörnyű, de a legszörnyűbb mind közül a csalódottság volt. Csalódott bennem. Elvesztette a hitét bennem, elvesztette a bizalmát bennem. Hát mire való egy anya, ha nem arra, hogy bízzanak benne a gyerekei, ha nem arra, hogy hitet adjon. Reményt a mindennapokra. De mire vagyok jó én? Igaza van, tényleg csak játszok, gyerek vagyok helyettük, és fantáziálok helyettük, nevetek helyettük, és néha, néha, amikor senki nem látja, csak én vagyok egyedül, akkor megengedem magamnak azt a kényeztetést, hogy sírjak, hogy igazán sírjak miattuk.
Jól van, később kitalálok valamit, de most, most mennünk kell. Kihalásztam Rékát a takarók alól.
Öltöztetni kezdtem.
- Most nem játszunk olyat, hogy én vagyok a hercegnő, és te vagy az én szolgálólányom? – Kérdezte, mikor már az alsó ruha réteg rajta volt.
- Hm…Azt hiszem…- Néztem Bálintra. – Most nem kicsim… Sietnünk kellene…
   Szótlanul tapostuk a Pesti utcákat. Az utcán kevesen járnak ilyenkor, de ha sokan vannak is. Mindenki csak hallgat. Nem tehetjük meg, hogy mi is csendben legyünk, hogy ne szóljunk egymáshoz. Ha mi nem beszélünk. Néma marad az utca, néma marad a város, és elvesünk a szótlan pillanatokban, a magányos pillantások között. Nekünk, nekünk együtt beszélnünk kell. Mi összetartozunk.
A felismerés nagy volt, a bátorságom kicsi. Így szótlanul ültünk fel a 4 es villamosra a 32-esek terén. Útközben az ellenőröket figyeltem, és csak lopva tudtam egy egy pillantást vetni, az én ajándékaimra, az én igazi karácsonyi ajándékaimra.
   A kocsma ajtajában kattant a zár. Bepötyögtem a riasztó kódokat, és az első dolgom az volt, hogy feltekertem a fűtést. Tudtam, hogy nem fogja felmelegíteni az egészet. Hogy a főnök szavaival éljek. „Ez nem melegedő”, így két széket a konvektor mellé húztam a gyerekeknek, az egyik székre Réka azonnal le is huppant. Bálint pedig, mintha törzsvendég lenne, egy bárszékre ült a pult mellett.
- Nem lenne melegebb, a konvektor mellett?- Kérdeztem csendesen.
- De, melegebb lenne, és akkor is melegebb lenne, ha apa nem felejtette volna el Londonból a hazafelé utat. És akkor is melegebb lenne, ha normális munkád lenne, és nem kéne Szent este egy kocsmában ücsörögnöm, mint valami utolsó alkesz…és…
- Elég! -Kiáltottam rá. – Elég volt! Leültem a pulton belül egy székre és sírni kezdtem.
Azt hiszi, én nem tudom, mennyivel jobb életet érdemelnének. Azt hiszi én nem szeretném megadni nekik, hogy nem szeretnék karácsonyfát díszíteni, és szaloncukrot kötözni ilyenkor.
Hogy nem szeretnék kalácsot sütni, és halászlevet főzni, mint minden normális, valamire való anyuka.
Semmit nem érek! Egyszerűen semmit! Nem vagyok képes egyedül felnevelni őket! Nem is tudom mit gondoltam! Anyám is az utcán kereste a kenyeret a férfiak nadrágjában, aztán a kenyér ára apám zsebében landolt, onnan meg a kártyaasztalon, aztán meg már nem is tudtam követni, de a mi asztalunkig ritkán jutott el az egyszer biztos.
Már akkor megmondta anyám, hogy sosem viszem semmire, hogy nem vagyok én sem különb, mint ők, nehogy azt gondoljam magamról, hogy más vagyok.
Hogy az ember sorsa kőbe van vésve, de nem akármilyen kőbe ám, hanem olyan kőbe, amit nincs az a kalapács, amivel szét lehetne törni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Ábel is elhagyott. Már 4 éve elment Angliába dolgozni, de azóta semmit sem tudunk róla.
   A gondolatmenetemet két férfi szakította meg, akik éppen a kabátjukról seperték le a havat.
Az egyikőjük kezében egy utazótáska volt, amit az ajtó előtt le is tett. A másik kezében egy doboz.
- Ezt ide teszem a táska mellé Imre, itt ne hagyd…- Mondta másik, és a dobozt letette a táska mellé. Leültek az egyik asztalhoz, és a kezeiket dörzsölgetve vártak.
- Ez nem a Hilton…Uraim, a pultnál van kiszolgálás. – Mosolyogtam rájuk.
Mire az Imre felállt az asztaltól, és köhécselve a pulthoz lépett.
- Két sört, és a legerősebbet. - Mondta, miközben cigit vett elő és rágyújtott.
- Itt tilos a dohányzás. – Mondtam miközben az italokat a pultra raktam.
- Én nem mondom el, ha maga sem. – Mosolygott vissza az öregember.
- Nem hallotta?! Tilos! Mit nem ért ezen vén marha! - Mordult fel Bálint.
- Óh…A biztonsági szolgálat… - Motyogta, de mosolyogva, és zsebre tette a cigit. Az italokat az ujjai közé fogta, láthatóan nagy rutinnal rendelkezett, és az asztalhoz vitte, miután fillérre pontosan kifizette.
Ezt a folyamatot vagy tízszer is eljátszottuk, amikor az öreg mozgása kezdett bizonytalanná válni, az asztalnál pedig egyre hangosabbak lettek a poharak az asztalon.
- Ugyan már…- Rikoltotta az a férfi, aki eddig csak az asztalnál ült. Fiatalabb volt, de már a füle mellett ősz hajszálak díszelegtek, míg a másik haja már nem emlékeztetett a télen kívül semmire. – Azt állítod, hogy Jézus megtalált téged! Akkor tényleg a kórházban a helyed, csak inkább a zárt osztályon!
Az öreg mélyen a kabátja zsebébe nyúlt. Onnan egy fekete kis könyvecskét vett elő, láthatóan nem idei kiadás volt, és valószínűleg sok mindent láthatott.
    Nem volt tőlem idegen a kocsma bűze. Otthonosan viselkedtem, hiszen több időt töltöttem kocsmákban, mint otthon, ha egyáltalán lehet otthonnak nevezni, ahol éltem, de Jézus nevével kocsmában még nem találkoztam. Igazándiból, nem állítom, hogy nem hittem benne. Nem vitatom, hogy élt egy jó ember 2000 éve, aki segített az embereken, mondhatni ő egy olyan szoc.munkás volt, aki komolyabban vette a segítségnyújtást, mint a papírmunkát. De rajta kívül nem tudnék mondani még egyet.
A helyzet most az, hogy Jézus a mennyben van, ha minden igaz, én pedig itt vagyok, két gyerekkel a kocsmában szent este. Fázunk. Ha haza megyünk még ettől is jobban fázni fogunk, nincs halovány ötletem sem arra nézve, hogy miből vegyek valami fenyőt, és vagy 10-12 szem szaloncukrot, hogy valami ünnepi hangulat legyen, és valami ételt. Mire itt végzek, már az ételosztásnak még a Blahán is vége van. Arról, hogy ajándékot vegyek a gyermekeknek már nem is álmodhatok. Úgyhogy minden bizonnyal azt kell, hogy gondoljam, hogy Jézus fenn van, én itt lenn vagyok, amikor itt volt megtette, amit lehet, most nekem kell megtennem, amit lehet. Össze kell szednem magam. Miattuk.
Sorban végig pörgettem a fejemben azokat a helyeket, ahova ilyenkor ételért menni szoktunk. Olyan helyeket, ahol nem kell attól félnem, hogy elveszik őket tőlem, ha velük együtt állok ételért sorba, mindamellett tisztában vagyok vele, hogy szent este, délután 4 után, már ezeken a helyeken is üresen pislognak a kondérok.
- Anyuci…éhes vagyok… - Állt meg a pult alatt az én Rékucim…
-Mostanában, milyen feledékeny vagyok…Otthon felejtettem a pénztárcámat. Ki kell bírnod kicsikém, míg haza megyünk. – Próbáltam minden meggyőző erőmet egy mosolyba sűríteni, de éreztem a könnyek elapadhatatlanul folynak az arcomon.
- Ez már majdnem teljesen elolvadt a zsebemben. – Rakott a pultra egy tábla csokoládét, az ősz hajú öreg úr, aki éppen egy újabb kört rendelni lépett a pulthoz.
- Bálint…ezt nézd! Csoki! Egy teljes tábla csoki! – Mutogatta Rékám frissen szerzett adományát a bátyjának, aki rá sem nézett, csak felém vetett egy megvető pillantást.
- Na, erről beszélek…- Pattant föl a fiatalabbik, az asztal mellől. - Ilyenkor hol van a te Istened? Nem látja az éhezőket! Nem látja a gyerekeket? Nem szaporítja meg az ételt!?
Mintha az én szavaimat mondta volna, mintha csak a szívem mélyéről szólt volna, de olyan mélyről, ahova még én sem látok el.
- Dehogynem. - Mosolygott az idősebbik és még két tábla csokit vett ki a zsebéből, amit a pultra rakott, és még kettőt a másikból, ami szintén a pulton landolt. – Azt képzeled, fogást találhatsz rajta, azt gondolod, nem tudja megtenni mindazt amit a Bibliában leírtak róla! Egy vén buta vagyok, az biztos, és bűnös, a legbűnösebb, de tudtam mindig, hogy egyszer Isten elkapja a nyakam! És mikor elkapta, tudod mit mondott? Tudod mit? Hogy meg vannak a te bűneid bocsájtva, hogy én mindvégig szerettelek, hogy tudtam, hogy egyszer majd hazatérsz, ide vissza hozzám! – Könnyek futották el a szemét, de egy pillanatra sem rejtette el őket, élesen a fiatalabbik szemébe nézett. – És…és… én tudod mit feleltem…Tudod…Semmit…Csak sírtam, mint egy taknyos, mert nem tudtam mit mondani, mert nem jött ki hang a torkomon, mert nincs hang, amivel ezt vissza lehetne adni! – Közelebb ment a fiatalabb férfihoz, és a szemébe nézett. – Amikor újra inni kezdtem, a gyülekezet ahova jártunk tudod mit mondott? Tudod? Hogy a kutya visszatért az okádására, és addig nem akarnak látni, míg újra tiszta nem vagyok. Ircsikém szegénykém, még élt akkor, a szeme elé se mertem kerülni. A földön feküdtem, részegen, a saját piszkomban, és azt hittem most meghalok.  Dehát, nem halhatok meg úgy, hogy Ircsikémet még egyszer nem látom, az nem lehet!
Hozzá kiáltottam, azt mondtam: küldj valakit, bárkit, hogy ne fagyjak meg, mert mozdulni sem tudok, nem hallhatok meg úgy, hogy Ircsikémet még egyszer nem láttam, megérdemelném tudom én, de könyörgöm ne hagyd. Megjelent a semmiből egy ürge, és felállított. Leseperte a ruhám, taxit hívott, és azt mondta oda vigyen ahova kérem. Ki is fizette előre.
Hazamentem, de Ircsikém már sehol nem volt! Az Ő hibája?! A Jézusé?! Nem az övé, az enyém volt! Értsd meg, anélkül meghalhattam volna, hogy Ircsivel nem találkozok, de anélkül nem, hogy vele nem találkozok! Valóságosan! Nem úgy ahogy a papok mesélnek róla, nem úgy! Azt hiszed, nincs itt?! Azt hiszed, templomokban lakik! Ma is az utcákat járja, ahogyan régen! Ott van minden nyomorulttal, ott van minden éhezővel, és szenvedővel, a rabokkal, a gyerekekkel, az özvegyekkel és árvákkal! Megmondta: Veletek vagyok, a világ végezetéig! Veletek!
Akkor Réka az öreg mellé lépett.
- Részeg bolond vagyok kicsikém…Ne is figyelj rám…- Mosolygott.
- Nekem adod a kabátod…? Nekünk nagyon kéne egy ilyen kabát, az anyukámnak, akkor nem kéne sorban állnunk az ételért.
Megfogtam a Réka kezét, és arrébb húztam, míg a szék felé igyekeztünk, minden erőmet igyekeztem összeszedni. Mosolyogni akartam, mint mindig. Mesébe burkolni a valóságot. Nem tudom mi értelme volt annak sok mesének. Csak magamat áltattam, miközben mindketten látták mekkora idióta vagyok, hogy nem vagyok képes gondoskodni róluk. Nincs több mese. Nincs több képtelen történet, és expedíció, és nincs semmi. A hétköznapok vannak, üres tányérok, sárga csekkek. Jobb napokon gyertyák az asztalon, rosszabb napokon csak a csend és a sötétség.
     Kislány korom óta nem kértem Istentől semmit, akkor is azt hiszem olyan halkan tettem, hogy meg sem hallotta, de most ez az ember nem hagyott nyugodni. Jártam már gyülekezetekben. Sírtam a szép dalokon, és hallottam jó beszédeket. Meleg kézfogással üdvözöltek. Aztán olyan gyorsan kihűltek a kezek, hogy mire az Istentisztelet végén beszélni kezdtem arról milyen nehéz helyzetben is vagyunk. Már csak hideg vállveregetésre maradt a kezekben erő.
„Persze tudunk segíteni, de azért ez nem így megy, hogy eljössz egy nap, és…és…és mi meg adakozunk.” Persze megkérdeztem én mit kell tennem a segítségért. A válasz hellyel közel mindig ugyanaz volt: „Nos, neked Istenre van szükséged, meg kell térned, és ide járni hozzánk a gyülekezetbe, legyél tag, és akkor tudunk segíteni.” Volt egy hely, ahol el is jutottam még a tagságig is, de sajnos kocsmában dolgoztam, és ez nem túl keresztényi, arról nem is beszélve, hogy csak ritkán tudtam részt venni az alkalmakon. „ Nem is fontos neked Isten, különben ott hagynád a munkahelyed, és keresnél mást, és találnál lehetőséget, hogy itt legyél, de a segítséget azt elvárnád, hát így nem tudunk segíteni.”
Valahol persze igazuk volt, nem teljesítettem a feltételeket, és lássuk be csak a gyerekeimért mentem oda. Hogy ruhához, és ételhez jussunk, hogy hátha néhány alig használt játék is belefér, és Isten…Hát ő tényleg csak annyira volt fontos nekem, amennyire én, vagy mi neki, vagyis jóformán semennyire. De most, ez az ember annyira másképp beszél. Mintha nem is ugyanarról az Istenről beszélne, mintha ennek az Istennek, nem a tetteim, hanem én lennék fontos, és a családom, mintha ez az Isten szeretne, és arra vágyna, hogy szerethessem.
Istenem, mennyire vágytam arra, ahogy valaki engem is akarjon szeretni, hogy valaki engem is mesékkel és reményekkel kápráztasson el, hogy valaki előlem is elfedje a valóságot, és csak annyit mondjon, hogy bízz… Minden rendben lesz… Segítek, együtt megoldjuk… Hogy nekem is legyen egy ilyen nagykabátom…Aminek, ha a zsebeibe belenyúlok nem lesz üres…Ami betakar, és megvéd…és én is megvédhetem általa a gyermekeimet, mert tudom ebben legyőzhetetlen vagyok…Istenem, adj nekem egy ilyen kabátot. Istenem, segíts rajtam, rajtunk, kérve kérlek…Ha valóban ez vagy te, most nem csak a kezedre van szükségem, hanem mindenben szükségem van rád…Hinni akarok benne…Hinni akarok benne…
- Ezt szeretnéd…?- Mutatott az idegen a kabátra. – Remélem nem fog szorítani, úgy látom jól megnőttél. – levette a válláról a kabátot, és az én kicsikémre terítette. – De a csoda nem ebben van. - Mutatott a kabátra.- Hanem itt mindenhol, körülvesz minket…Isten körülvesz minket.- Mutatott körbe az ujjával.
- De a csoki ebben van, nem? – Nézett rá Réka, a huncut zöld szemeivel.
Ezen mindannyian jót nevettünk.
- Te tényleg kattant vagy! – Csóválta fejét az ifjabb idegen. Felvette a kabátját, és becsapta maga mögött az ajtót.
- Ha nem sértem meg, hadd agyjam, ezt a csomagot magának…Ahova én megyek ott már nem veszik hasznát az ilyesminek, és nem cipelném magammal. – Ezzel a dobozt letette a pultra. –Ja, és megkérném, hogy csak akkor nyissa ki, ha hazaérnek…Áldott Karácsonyt! – Ezzel a vállára vette az utazótáskát, és úgy tűnt el a hóforgatagban, mintha ott sem lett volna.
- Mi van benne! Mi van benne!? – Rohant hozzám Réka. Bálint szemében is kíváncsiság csillogott, de nem szól egy szót sem.
A csokikat Réka kabátjába süllyesztettük, mondanom sem kell jól elfértek benne. Felöltöztünk, Bezártam a kocsmát, és elindultunk hazafelé.
Őrültnek gondolhatna, aki ismer. Mert bár nem volt még mindig sem fenyő, sem ajándék, sem étel. Én mégis nyugodt voltam, és még a csontjaimat is a szeretet járta át. Valahogy belülről, mintha minden baj, és minden probléma elkavargott volna a hóesésben, és olyan messzire vitte volna a szél, hogy soha többé nem tér vissza.
A gyerekekkel a párkányokról lesepert hóból gyúrtunk hógolyót, és még Bálint is velünk játszott. Nagyokat nevettünk Rékán a nagy kabátban, és a kipirult orrunkon, amikor felszálltunk a villamosra. Valami anélkül megváltozott, hogy különösebben tettem volna érte valamit.
A 32 terén még a fenyőfa árusok fagyoskodtak a hidegben kuncsaftra várva. Lehajoltam, hogy néhány törött ágat felszedjek, ha szét szórva rakom fel a lakásban mindenhol fenyőillat fog terjengeni.
Amikor az árus meglátta gyorsabbra szedte a lépteit.
- Futás…- Kiáltotta Bálint.
- Asszonyom…asszonyom…- Kiáltott utánunk az árus.
- Nem szeretném megsérteni, de van itt ez a kisebb fenyő, nem vinné el ezt inkább, ingyen odaadom, csak hazamehessek, ez lenne az utolsó darab.
Nem hittem a fülemnek. Össze néztünk a gyerekekkel, és nagyot nevettünk…Bár a fa esetlen volt, azért is maradhatott meg. Nekem ez volt a legszebb fenyőfa, amit valaha láttam.
- Nézd anya, gyertyák…Csillog is…Bácsi – Húzgálta az eladó kabátújját Réka.- Két tábla csokit adok a gyertyákért.
- Méltányos árnak tűnik. -Nézte az eladó a csokikat. – De, az asszony agyonütne, ha megtudná…- Súgta a Réka fülébe az eladó. – Inkább egy puszit kérnék, és egy ölelést, ha benne vagy… - Csattant a puszi, és jött a meleg ölelés. Mi pedig gyertyával, és fenyővel ballagtunk a Diószeghy utca fele.
     Hihetetlennek tűnt az egész, valahogy minden a helyére került, és anélkül, hogy…hogy…Egyszerűen a mese valósággá vált.
Otthon a lakásban nem volt meleg, és nem volt áram sem. A fenyőt az asztal közepére tettük, egyébként sem volt más, hogy mi kerüljön rá. A gyertyákat is meggyújtottuk. A kocsmából még régebben összeszedett színes poháralátéteket cérnára fűztük, és a fára aggattuk. Közben karácsonyi dalokat énekeltünk. Amikor kész lett álltunk és néztük, milyen gyönyörű. A mi karácsonyfánk.
- Anya…Kérlek ne haragudj, és…Boldog karácsonyt! – Egy szalvétát nyújtott oda, amire engem rajzolt le, amint éppen a tenyerembe temetem az arcomat, sírok. Különösen tehetséges volt a rajzhoz, a falakon egyetlen szabad hely sem volt már, amit ne rajzolt volna tele, papír híjján mindig is azt mondogattam neki, hogy Michelangelo is Sixtusi Kápolna mennyezetére festett. Nagy tehetségek nem vesződnek papírral.
Holott jól tudtam mennyire vágyik arra, hogy igazi rajfelszerelése legyen.
- Te sem maradsz ki prücsök…- Fordult Réka felé, és egy szalvétából hajtogatott madarat adott át, amivel Réka azonnal zuhanórepülésbe is kezdett.
- Csak te maradtál ki…- Rogytam a székre szomorúan.
- Ugyan anya…Nyissuk ki a dobozt. - Ezzel le is hajolt érte.
Az öregúr biztosan nem mostanában akarta a dobozt kibontani, mert úgy be volt csomagolva, hogy szinte megkezdeni is alig lehetett.
ollóval, és késsel is nekiestünk mire a csomagolás engedni kezdett, és lassan felemelhettük a doboz fedelét,
A dobozban még egy doboz volt…összenéztünk, és nevetni kezdtünk, hogy talán valami vicc lehet.
Nem az volt. A másik dobozban először fényképek kerültek a szemem elé, fiatal párról, akik egykor nagyon szerették egymást.
Egek, el sem hittem, amit láttam. Rajzmappa volt még benne kettő is. Az egyikbe már néhány lapon a képek voltak lerajzolva, a másik teljesen üres. Rajzszén, és pasztellkréta, ceruzák, és festékek. A fiam remegve vette a kezébe. A szeme könnyes volt…Mondani akartam, hogy boldog Karácsonyt, de a szavak a torkomon maradtak, és csak a könnyek, azok záporoztak. Már könnyem sem maradt, amikor megláttam a baranhajú, csodaszép arcú porcelán babát. Minden bizonnyal kézzel készíthették. Réka szeme úgy csillogott, amikor a kezébe vette, ahogy ember még csillagot nem látott fényleni.
  Aztán volt még egy könyv, ugyanolyan, mint az öreg zsebében, azt hiszem használt is.
Kinyitottam a fedelét, és ott állt egy üzenet, ami úgy markolt a szívembe, hogy tudtam soha többé nem ereszt el:
„Hát elfeledkezhet e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián?
És ha ő el is feledkezne, én nem feledkezem el rólad!( Ézs.49:15)”
Folytak a könnyeim patakokban. Folytak a doboz legaljáig, és még lejjebb. Ültem az asztalnál, és néztem ahogy a gyermekeim gyerekek. Ahogyan rajzolnak és játszanak, és örülnek egymásnak, és a mai napnak. Elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy mindvégig egy karnyújtásnyira volt, és annyiszor mentem el mellette, és mégsem szűnt meg szeretni. Ennyire szeretni. Átjárt valami túláradó öröm és békesség, valami olyan, amikről csak könyvekben írnak, de mégis leírhatatlan boldogság.
- Anya nézd…- Bálint a rajzmappáját hozta felém.
Amiben ott virított egy adásvételi szerződés, a mappa hátuljába pedig beleragasztva egy boríték. A borítékon ez állt:
„ Ha ez a boríték magánál van, tudnia kell, hogy az Isten nagyon szereti. Válaszokat a könyvecskében talál. A borítékban a kulcsa van a jövőjének, de a zárat lesz nehezebb hozzá megtalálni, mert az Isten maga.”
A borítékban pedig annyi pénz volt, amit én életemben nem láttam, és annyi lehetőség, annyiféleképpen élni. Lehetőség tanulni, taníttatni, adakozni és elkezdeni egy Istentől szentelt életet.
A csodát még fel sem fogva, bódultan, hogy az Isten milyen nagy, az örömkönnyektől elfúló hangon, kérdeztem a gyermekeimet:
- Mi legyen az Ünnepi vacsora?

(Szerző: Kozi Bogi)

Felhasználók akik megköszönték a hozzászólást:
"A szél arra fúj,amerre akar,hallod a zúgását,de nem tudod,honnan jön,és hova megy:Így van mindenki,aki a lélektől született."/Ján.3:8/

 



SimplePortal 2.3.3 © 2008-2010, SimplePortal | Fordítás: SMF-Portal.hu